Mindig mindenki két háború között született?

„Mindig mindenki két háború között született. Nem nyithatnánk-e egy másik anyakönyvet, amelyben annyi kiiktathatatlan halálnem közül kiiktatnánk az egyetlent, amit magunk erejéből kiiktathatunk? Egy új anyakönyvet, amelyre végre olyanok jegyeztetnek, akik háború után születnek.”

(Somlyó György)

Gyerekként, majd fiatal felnőttként egyre inkább azt hittem, hogy a háborúk lassan eltűnnek a világból. Hogy az emberiség – minden hibája ellenére – fejlődik, tanul, és a 21. század közeledtével maga mögött hagyja a 20. század pusztító örökségét. A kilencvenes évek eufóriája, a határok megnyitása, az egymásra találás élménye ezt sugallta.

Egy időre úgy tűnt, talán én is már a nagy háborúk után születtem.

Még mindig ebben reménykedem ...

Elhagytuk a 21. század első negyedét, és mintha nem előre haladnánk, hanem visszafelé. Zászlókat lengetünk, mellünket verjük, újra ismerős a fenyegetettség érzése. Ugyanazok az ideológiák, ugyanaz a kapzsiság, ugyanaz a felsőbbrendűségi gondolkodás tér vissza. Politikusok nagy része mintha továbbra is a múlt században élne – csak az eszközök változtak. És ezek az eszközök ma már sokkal pusztítóbbak.

Miközben békéről beszélnek, békepártiként mutatkoznak, emberek és népek sorsáról döntenek. Lőszert, fegyvereket, harci járműveket gyártanak, miközben azt hangoztatják, hogy senkiből nem lesz katona.

De akkor ki ellen kell a lőszer?

Ki fogja használni a fegyvereket?

Ki ül majd bele a harci járművekbe?

Vagy megfordítva a kérdést: ha valóban nem lesz katona, miért folyik tovább a fegyverek gyártása?

A klasszikus piac logikája szerint, ha nincs igény valamire, nincs miért termelni. Ha nincs igény, akkor meg kell teremteni. Egy fegyver békében nem „fogy”, konfliktusban viszont igen. Sokszor már a fenyegetettség érzetének megteremtése is elegendő. Ez nem azt jelenti, hogy a hadiipar háborút akar – de azt igen, hogy nem érdekelt a gyors és végleges békében. A tartós feszültség üzletileg kiszámíthatóbb, mint a stabil nyugalom.

A történelem során a háborúk támogatói szinte mindig erkölcsi nyelven szólaltak meg. A hitről, az igazságról, a rendre és a nemzeti küldetésre hivatkoztak. Ez a nyelvezet egyszerű, emberileg érthető, politikailag jól használható – és többnyire félrevezető. A konfliktusok mögött rendszerint más tényezők állnak: hatalom, erőforrások, geopolitikai érdekek és gazdasági ösztönzők.

Ha sorra vesszük, miért vannak háborúk, a lista meglepően állandó.

• Erőforrásokért: földért, vízért, nyersanyagokért – „ha nincs, elveszem”.
• Hatalmi és birodalmi ambícióból – „aki nagyobb, az biztonságosabb”, legalábbis rövid távon.
• Biztonsági paranoiából – „ha nem ütök előbb, ő fog”. A félelem önbeteljesítő jóslat.
• Ideológiák és hit nevében – „nemcsak igazam van, hanem nálam van az IGAZSÁG”. Ez többnyire fedősztori, de kiváló tömegmozgató eszköz.
• Gazdasági érdekből – ahol a béke „rossz üzlet”, a biztonság pedig remek marketing.
• Nemzeti identitásból és sérelmi politikából – „mi mindig áldozatok voltunk”. Valós érzelmi fájdalom, amelyet a politika gyakran cinikusan használ fel.
• Vezetői egóból – „a történelem majd igazol”. Emberi hiba, túl sok hatalommal.
• És végül technológiából – „ha már van, használjuk”.

Az ember nem azért háborúzik, mert eleve gonosz – bár ezen lehetne vitatkozni –, hanem mert nem tudja egyszerre kezelni a félelmet, a hiányt és a hatalmat. A háború „nemes oka” többnyire utólagos narráció. A valódi okok prózaibbak: föld, energia, pénz, ego – vagyis kapzsiság.

Valahol mindenki tudja, hogy a háború rossz. Mégis újra és újra romantizáljuk. Miért?

Mert a háború pszichológiailag kényelmes hazugság. Egyszerű történetet ad: jók és rosszak, hősök és árulók, győzelem vagy bukás. Az emberi agy szereti az ilyen történeteket, mert könnyen érthetők. A háború felment a személyes felelősség alól: nem kell árnyalni, nem kell gondolkodni, csak „oldalt választani”. Ez sokaknak megkönnyebbülés.

A háború identitást ad ott, ahol más nincs. Amikor a munka értelmetlennek tűnik, a jövő homályos, az élet beszűkül, a háború célt kínál – még ha rosszat is. Ráadásul esztétikailag is eladható. Egy tank „menő”. A sebészet nem. A média mutat zászlót és robbanást, de nem mutat amputációt, poszttraumás stresszt, özvegységet. Látványos képet kapunk – de nem igazat.

A történelem is torzít. A vesztesek sírnak, a győztesek emlékműveket állítanak. Így tűnik úgy, mintha a háború utólag „megérte volna”.

Addig viszont, amíg „érettebbé” válunk, egy bolygónk van: a Föld. Bármit teszünk, akár együtt, akár külön-külön, minden lépésünk hatással van rá – és egymásra. Ezt ma már sokan tudjuk, egyre többen próbáljuk az életünk részévé tenni. Addig is léteznek fékek: költségek, veszteségek, kockázatok, amelyek nem szüntetik meg a háborút, de elhalasztják.

A második világháború után, a hidegháború idején a nagyhatalmak nem azért nem lőttek egymásra, mert erkölcsösebbek lettek, hanem mert egyetlen rossz döntés kölcsönös megsemmisülést jelentett volna. Ez nem béke volt, hanem befagyott rettegés – mégis működött.

Hasonló fék a gazdasági összefonódás is. Amikor országok ellátási láncai, munkahelyei és jóléte összekapcsolódik, a háború önsorsrontássá válik. Európa 1945 után nem azért lett békésebb, mert hirtelen megszerette önmagát, hanem mert felismerte: a következő háborút már senki nem bírná ki. Így indult el a gazdasági együttműködés (a francia-német határtól egészen az EU-ig), amely idővel társadalmi és kulturális szabályokat is teremtett.

Fontos tényező a társadalmi stabilitás is. Ahol erős a középosztály, ott az embereknek van mit veszíteniük: lakást, munkát, jövőt. Ezek az emberek nem hősi halálra vágynak, hanem kiszámítható életre.

Végül ott vannak a demokratikus intézmények. A háború ott nehéz, ahol a döntések lassúak és sokszereplősek. Jogállam, intézményi fékek, szövetségek – mind lassítják az impulzív lépéseket. A háború a gyors, központosított rendszereket szereti.

Még oldalakon át lehetne sorolni a részleteket. A kérdés azonban nem az, hogy ki „háborúpárti” és ki „békepárti” szavakban. A kérdés az, milyen minták ismerősek.

Azoké, akik érdekeltek a fegyvergyártásban?

Akik leépítik a demokratikus intézményeket és központosítanak?

Akik folyamatos félelmet keltenek, mindig új ellenséget mutatva?

Akik a „mi vagyunk a jók, a többiek a rosszak” narratívát használják?

Akik belülről, „megmentés” címén gyengítik a szövetségeket?

Akik leépítik a középosztályt és függőségeket teremtenek?

Ismerős mindez a történelemből. Ismerős történetekből, hírekből, képernyőkről. Talán abból az országból is, ahol élünk. Vagy abból a világból, amely körülvesz bennünket.

A választ megadni valóban nem az én feladatom.

De a kérdést feltenni – azt hiszem – mindannyiunké.