Egy újabb rendhagyó Húsvét a Tisza-tavon

Bár egy újabb rendhagyó Húsvét a cím, ez már a negyedik alkalom. A cím – „rendhagyó” – lassan önmagát cáfolja, mert amit ismétlünk, az előbb-utóbb hagyománnyá válik. Ismét evező a kézben. Célom most kettős volt. A kisebb kajak felkészítése a nyári túrákra és utoljára körbe nézni a nád kizöldülése előtt. Bár értelmetlennek tűnik az első, de jelentősége annál nagyobb. Ez a kajak nem rendelkezik pedálos résszel, rövidebb is, viszont már rendelkezésre áll az a csomagtartó, amellyel személyautóval szállítható. Ez nem csupán technikai előrelépés, hanem új lehetőségek kapuja: elérhetővé váltak a tó távolabbi, kevésbé járt részei is. Ezért megterveztem a kamera rögzítését, valamint a kisebb tárolási kapacitás lehetőség miatt, a víz, élelmiszer vagy egyéb segédeszközök szállítását. Még egy fontos dolog. Amennyiben eső, vihar közeledik, minden eszközt vízmentesen lehessen tárolni és stabilan rögzíteni. Négy nap. Két kajak, négy út. Kétszer a megszokott pedálos, kétszer a régi, evezős.

 

Első nap

Húsvét előtti csütörtök. Mindjárt a közepébe. Délelőtt Tiszanána polgármestere, dr. Tóth József vendége voltam. Elolvasta a Tisza-tó, félreértett szabadság 2. (https://www.jegtoromatyas.hu/blog/tisza-to-felreertett-szabadsag-2) (a többit is) című írásomat, majd telefonon felhívott és személyes találkozót is javasolt. Ennek a meghívásnak tettem eleget szomszédom, Kiss Sándor kíséretében. Bár a Hivatal már Húsvétra készült, mi beszéltük a Tisza-tó múltjáról, jelenéről és lehetséges jövőjéről, az önkormányzat lehetőségei. Jó idő volt, bár a szél most sem pihent, úgy gondoltam a hétvége előtt teszek egy nagy bemelegítő kört délután. Természetesen, elmélyedtem az időjárás előrejelzésbe is, amely a következő napra esőt írt. Így, bár a helyi viszonyok ettől eltérhetnek, úgy döntöttem, hogy lesz időm pihenni másnap. Rövid előkészület után elindultam felfelé a Tiszán. Jobb oldalt a IV. öblítő bejáratát elhagyva szomorúan tapasztaltam, hogy az idén itt rengeteg hulladék akadt fenn. Bár eredtileg a Tiszán akartam végig felfelé haladni, de befordultam a Derzsi- kubikokba. Itt kisebb volt a víz mozgása, de szél még időnként itt is piszkált, táncoltatta a kajakot. Júniusban már nem lehet ezen a részen áthaladni, sulyom mező zárja az utat.

 

 

Tiszaderzs kikötőjében töltött rövid pihenő után most már tényleg a Tiszán tovább indultam felfelé. Itt még a Derzsi átjáróban lehetőségem lett volna kimenni a Sarudi- medencébe és rövidíteni a tervezett kört. Én rendíthetetlenül tekertem, folytattam az utamat. Néhány horgász a parton, néhány csónakban, de különösebb mozgás nem volt. Erre is jellemző a földfoglalók jelenléte. Felértem az Aranyosi-szigethez, ahol pedálról evezőre váltottam és rákanyarodtam az V. öblítőre. Innen kiérve már visszafordulhattam, majd csónak orrát a távolban aprónak látszó magasfeszültségű vezeték oszlopainak irányoztam.

 

 

A levegő nem mozdult, csak az evezőcsapások fröccsenő hangja törte meg hol ütemesen, hol akadozva a csendet. Távolban a nádfalak szélén egy-egy mozdulatan horgász csónak jelezte, hogy mégsem vagyok egyedül. Én mégis csak végtelen nyugalmat éreztem.

 

 

Második nap

Az esős péntek után megújult erővel indultam Kisköre irányába. Ez már a Fisherman 10-es régebbi kajakom új próbaútja. Itt nincs lehetőség lábhajtásra váltani, csak evezve lehet előre haladni. Még az előző nap két tartósínt szereltem rá. Az egyiket előre kameraállványnak és egy középső rögzítő fülnek, amelyhez1,5 méter kötelet kötöttem, míg a rövidebb tartósínt mögém csavaroztam az esti jelzőfény tartójának. Víz, egy banán ellátmányként, néhány apróság és kész a teljes felszerelés. Cél a II. öblítő, majd az ősszel is meglátogatott belső tó, a végén a IV. öblítőn át jutok vissza Dinnyéshátra. Igazi meleg, napsütéses tavaszi idő volt, csak a felfröccsenő víz hőmérséklete éreztette, hogy ez még nem az igazi szezon. Mivel ez a kajak a másiknál közel 70 cm-rel rövidebb, így most a szűk csatornában a fordulás is egyszerűbb volt.

 

Gyorsan bejutottam a belső tóra, ahol néhány békés vízi madárnak okoztam riadalmat. Tettem egy kört, majd elindultam a csatornán vissza az Abádszalóki- medencébe. Itt találkoztam hazai horgász valósággal. Két csónak a nád szélén – az egyik egyszerű, a másik ponyvával letakart. A ponyva alatt ketten, épp egy harsány tüsszögés ismétlődő hangja szállt ki belőlük, visszhangot verve a víz felett (a felvételen is jól hallható). Odaköszöntem. A hangjuk rekedt és nehézkes volt, mintha pálinkával öblögetnék a mondatokat, amelyek úgy törtek meg a levegőben, mint a hullámok a kajak oldalán. – Kedves egészségére! – szóltam mosolyogva. Ők próbáltak beszélgetni, de a szavaik harmada elcsúszott a víz felett, mint a kacsázó kő a víz felszínen. Az arcuk pirosra csípve, a tekintet kissé szórt, de vendégszeretetük őszinte volt: kínálták a pálinkát, a tó melegét folyékony formában. Udvariasan visszautasítottam, hisz vízen nem ildomos. A válaszuk derűs volt: – Semmi baj! Tartjuk az átlagot. A maga részét mi is megisszuk! Így is lett. Mikor délután a parton a saját sörömet kortyolgattam, visszagondoltam rájuk mosolyogva. Igazi tisza-tavi horgászok, önzetlenek és önfeláldozók. Megjegyzem, az elmúlt években már többször igazoltattak és szondáztattak a vízirendőrök. Végül is, ők nem közlekedtek, egyhelyben kikötve álltak csónakjukkal. Itt még nem volt vége az izgalmaknak. Megmutatta a Tisza-tó azt az arcát, amit sokan nem szeretünk. Rosszul fogalmaztam. A Tisza-tónak nincs nem szerethető arca, csak az emberek teszik élvezhetetlenné például hajójuk hangos motorjával, vagy céltalan száguldozással, az egyszerű szabályok be nem tartásával. Most csak egy kis ízelítőt kaptam. Zaj, ami alapjáraton is elnyomja a természet hangját. Bár először egy traktorrá számítottam.

 

Harmadik nap

A nap egy mondatban: a szél és hullámok. Amikor lehúztam kajakomat a partra, csodáltam kerékpárosokat, hogy ebben szélben tekernek végig a gáton. Ekkor még nem tudatosult bennem, hogy ez nekem is fájni fog. I. öblítő (Kisköre) – Jóreménység-sziget – Abádi-kikötő (ebéd) – vissza Dinnyéshátra. Lefelé a Tiszán csak kisebb hullámok voltak, majd a Körei-kubikban már a szelet is alig éreztem. Dinnyésháttól alig több mint 4 km-re keresztezve a Tiszát beeveztem az I. öblítőcsatornába, majd az Abádszalóki-medencében. Ha valaki szeret fényképezni, akkor ez egy jó alkalom. Fehér felhőpamacsok úsznak az égen, hol megvilágítja a Nap a hullámzó tó vizét, hol kitakarásával sávosan változik zöldes kék és haragos kék között. Az is igaz, hogy kajakból, a vízfelület közepéről, más ezt látni, mint a szárazföldről, de fényképezni a hullámzó vízen különleges műfaj. Szembe szélben elértem elértem a Jóremény-szigethez, amely valójában félsziget és a térképeken sok esetben Robbantó-gát elnevezéssel szerepel. Ljasuk Dimitry filmje tette kultikus hellyé, közösségi szervező erővé. Míg kikötöttem a sziget mólójához, mögöttem zajlott az élet, látogatók járkáltak, ücsörögtek, szemlélték a vizet és a hullámokat, vagy éppen ebédjüket fogyasztották. A kirándulások kihagyhatatlan eleme. Amikor busz vagy vonat elindul, a táskából előkerül szendvics, víz, üdítő és egyéb italok. Így van ez más esetben is. Induláskor azonnal megszomjazunk és megéhezünk. Ezért a kajakot a szigetnek háttal, a végtelennek tűnő víz felé kötöttem ki, majd kinyújtóztattam végtagjaimat és elmajszoltam egy banánt.

 

 

A hullámokat látva és a szelet érezve egybelső hang fel-fel hangzott, még vissza lehet fordulni. Evés közben a horizonton megkerestem azt a pontot, amelyhez igazíthatom majd a kajakom orrát. Ez az abádszalóki strand vízicsúszdája volt. Távolság legalább 4 km. Szélet most már jobb oldalról kapom. Induláskor éreztem, hogy a sziget turistái összesúgnak: ugye, nem akar átmenni a tavon? Itt jegyzem meg, hogy a tavi viharjelzés alapállapotban volt. Kisebb, nagyobb hullámok, néha egy víztaraj a tetejükön és mivel leginkább félig oldalról érkeztek, folyamatosan kormányoznom kellett. Húsvét. Régi hagyomány, hogy hétfő napján kútvízzel locsolták a lányokat. Ezt még egy-egy skanzenben, vagy Hollókőn láthatjuk is. 10-12 Celsius fokos víz zúdul a kiszemelt személyre. Na, ezt most egy tó segítségével átéreztem. Minden harmadik hullám felcsapott a kajakra, rám permetezve, vagy néha öntötte hideg vizét. Azt hiszem, erre mondják, hogy az alvázmosás is meg volt. Többször megálltam, mert ki kellett engednem a vizet a kajak aljából, amely hamarosan újra pótlódott. Így haladtam a vízicsúszda irányába. A parttól kb. 50 méterre már elfordultam az Abádi-kikötő irányába. A szél itt már mögülem fújt, a hullámok mintha megszelídültek volna. Olyan érzést keltettek, mintha velem együtt gördülnének tovább. Az Abádi-kikötő rendszeres látogatója vagyok. Egyedi görög hangulat keveredik itt a hagyományos tisza-tavi kikötő látványával. A mólók még üresen. A szezon kezdete még pár hét. A Hajóborda bisztró viszont üzemel. Hagyományos gyors ételek mellett magyar és görög konyha ételeiből fogyaszthatunk. Így én is megebédeltem. Már lenyugodva, tele hassal elindultam vissza Dinnyéshátra. Eddig megvolt szemből, jobbról, majd hátulról a szél és hullám, így maradt a bal oldal, amely szintén nem maradt el. Amíg az Abádi-Holt-Tisza tó felöli védett részéig nem jutottam az áldás balról érkezett. Mire elértem a IV. öblítő zsilipjét, az időjárás is megváltozott szél szellővé nyugodott, felhők elrepültek, így igazi tavaszi idő kísért Dinnyéshátig.

 

Negyedik nap

Ez a nap csak a levezetésről szólt. Újra a kisebbik kajakban, de másik evezővel. Ki is derült mindjárt, hogy ez a jó felállás. A második napon használt evezőnél többször fröcsköltem magamra a vizet. Nemcsak azért volt ennek jelentősége, mert most még hideg a víz, hanem az útjaimon a fényképezőgépet mindig a nyakamban tartom. Mert a pillanatok itt nem kérdeznek: „Fel vagy készülve?” Egyszer csak jönnek – egy mozdulattal, egy árnyalattal, egy libbenő madárszárnnyal. A fotózás nem tervezés, hanem jelenlét. És ezen a napon, ezen a csendes vízen, minden pillanat mintha azt suttogta volna: „Itt vagy.”

8 kilométer ismerős útvonalon: Dinnyéshát – IV. öblítő – Abádszalóki-medence – majd visszafordulás még az Abádi-kikötő előtt, a Holt-Tiszán át vissza. A nap már nem sietett sehová, és én sem. Minden kanyar, minden csatornaszűkület ismerős volt – de nem unottan, hanem úgy, mint amikor régi barátot látunk meg új fényben.

A természet hangja itt most tisztán szólt. A békák koncertet adtak – egy csobbanásnyi rásegítéssel. Nem volt szükség rádióra, nem kellett semmilyen hangfal és erősítő. Nem nyugtathat meg semmi úgy, mint amikor az evező lapátja alatt felcsapódó víz hangját túlkiáltja egy brekegő kórus. Ez a világ így volt teljes.

 

Negyedszer eveztem át a tavasz küszöbén a Tisza-tavon. Lehetne mondani: „rendhagyó” – de nem az. Inkább szertartás, vagy már hagyomány. A víz nem változik – csak mindig más arcát mutatja. De valójában mi is változunk. Mi válunk csendesebbé, figyelmesebbé, alázatosabbá. Minden húsvéti evezés egy újrakezdés – a természetben, de leginkább önmagamban.